A köpönyegforgató

Hunger Games-es fanfiction-öm, olvasd el nagyon kérlek. És írj kritikát nekem, mert szerény személyem kezdő író, és szeretné megtudni, hogy jó-e. Mert szerinte nem. És lehetőleg fejtsd ki, miért nem  tetszik, ha nem és miért igen, ha igen. Köszönöm.^^

1.fejezet

A hátam nekiütközik a fehér vasnak. Az ágykeretünk mindig kemény volt, de most olyan erővel vetettem magam neki, hogy sajogni kezdett az ütés helye. Szinte minden reggel így ébredek. Lassan felülök az ágyban, de aztán rögtön megbánom. A fejem már tegnap este is nagyon fájt, de most úgy érzem, mintha egyenként dobnának nyílvesszőket belé. Ehhez az érzéshez társul a fülem zúgása, habár azt már kezdem megszokni. Tegnap is lenyomtam egy négy órás műszakot a gépektől hangos szövödében, de ez semmi ahhoz képest, hogy apám és a nővérem mennyit dolgozik. Senkinek sincs olyan jó hallása a Nyolcadik Körzetben, ez nálunk már csak így van.  

Végül lassan, komótosan felállok, hogy odasétálhassak az ablakhoz.  Kinézek rajta, végigtekintek a  körzet siralmas állapotán. Szinte úgy érzem magam, mintha lent állnék a füsttől terjengő, gépektől hangos Főtéren. A házunk előtti utca szürke betonrengeteg, mint minden utca a Nyolcadik Körzetben. Hajnal van, ám a Nap alig tudja átverekedni magát az ablakig a több méteres gyárépületek miatt.  A füst és az egyéb gázok beszivárognak az ablakomon, amint kinyitom, hogy kiszellőztessem a fejem.

 A Főtéren most olyan dolgot is észreveszek, ami nem hétköznapi. Pódiumot épít pár férfi, köztük kapitóliumi  emberek fontoskodnak... Testem előbb cselekszik, mint ahogy gondoltam volna. Remegő kézzel zárom be az ablakot, de az utolsó pillanatban rántok egyet a záron. Úgy érzem magam, mintha elzárnám magam elől az igazságot. Nem akarok arra gondolni. Kevésbé stabil lábakon odatántorgok a szekrényünkhöz, ami az egész lakásunkhoz illik, ugyanolyan kemény, unalmas, gyári. Vajon más körzetekben színes, csillogó dolgok vannak? Az Első és Második Körzetben biztosan. Milyen lehet úgy ébredni, hogy a Nap a hasadra süt, finomabbnál finomabb ételek illatát érzed a levegőben, és csak pár méterre van a kerted, amiben kedvedre szaglászhatod a gyönyörű virágokat? Nem. Ez mind csak szép álom, illúzió. Mint, amibe most próbálom magam ringatni. Kiveszek egy fehér, hosszú ujjú pólót, egy nadrágot és egy sötét dzsekit. Ezt a dzsekit nem a boltból vettem, ahogyan kéne. 

Loptam. Igazából szinte minden holmimat így szereztem meg. Hol a szomszédoktól, hol a szövödéből. Ugyanígy  járok el a kajával is. Még a zöldségestől a legkönnyebb lopni, mert annyira fel van halmozva a standja, hogy nem is látja mit viszek el fizetés nélkül és mit fizetséggel. Még sosem kaptak el, pedig a Békeőrök nem túl barátságosak, viszont általában békén hagynak. Az egész lopósdival  csak az a baj, hogy a Nyolcadik Körzetben nagyon éleslátóak az emberek. Kiszúrnak minden egyes lopásra utaló jelet, ezért nagyon ügyesnek és halknak kell lenni. Hátam mögött halk nyöszörgés hallatszik. Megfordulok. Jade, öcsém kinyitja a szemét, rám pillant összeszűkült csokoládébarna szemeivel.

  - Jó reggelt, Alona - szól csöndesen.

- Szia - köszönök elhaló hangon. Hm, nem túl biztató. Legalább Jade kedvéért tehetnék úgy, mintha...mintha nem lenne semmi baj. Nem lenne Aratásnap.  Pár pillanatig mind a ketten hallgatunk, majd Jade töri meg a csendet.

- Hogy aludtál? - kérdezi, pedig tudja a választ: borzalmasan.

- Mint mindig, rosszul – felelem.-  De a lényeg, hogy te aludtál.

- Nem a legjobban - mondja.

 - Aludj vissza, még van időnk - kérem.  Ilyenkor mindig próbálom kikerülni a témát, amely ma mindenkit foglalkoztat.

- Tudod, hogy nem tudok - jelenti ki.

- Feküdj vissza! Nekem mennem kéne ... – próbálkozok. - Vagy legalább is pihenj, és edd meg a maradék kaját!

- Örömmel - feleli egy apró vigyort ejtve felém. Most nagyon, de nagyon szükségem lenne Clementre, az örök optimistára.

Amíg Jade reggelizik én bemegyek abba a kicsi, krémszínű csempével kirakott fürdőszobába. A tükörből egy korához képest sokkal fiatalabbnak látszó lány néz vissza, éjfekete szemekkel, amelyeket hosszú szempillák határolnak. Hollófekete haja háta közepéig ér, egy -két lágy hullámmal megfűszerezve egyenes, kicsit kócos haját,  frufruja  egyenes, szemöldökét súrolja. Mindennap ez a lány néz rám a tükörbe a sápadt, beesett arcával, fekete szemeivel, amelyekben valami tűz lobog. A remény tüze. A mosdókagylóról felveszem a műanyag fésűmet. Végigszántom vele a hajamat, amit lófarokba kötök. Az apró hullámok eltűnnek, csak egy kicsi marad a szénfekete haj végén. Felkapom a fogkrémes tubust, hogy megmossam a jóindulattal sem a legszebb fogaimat. Próbálom a maradék fogkrémet is kinyomni a tubusából, de olyan mennyiség jön, amivel nem lehet fogat mosni.  Azt a borsónál kisebb adagot rákenem a fogkefémre, hogy legalább kicsit le tudjam tisztogatni fogsoromat. 

  Közben a bevásárlásra gondolok, addig sem ébred fel bennem a rettegés.  Visszamegyek a hálószoba és nappali gyanánt szolgáló helyiségbe, hogy felkapjam tarisznyámat, amelyben egy kevés pénz csörög. Elbúcsúzok öcsémtől.

- Most megyek, Jade! - mondom neki.

- Szia! - köszön.

  Miközben lemegyek a  komor, sötét lépcsőházba megfordul a fejemben, hogy talán reggeliznem kellett volna. Ezt a gondolatot kikergetem a fejemből, mielőtt rókáznék. Az Aratásnapon sosem eszek egy falatot sem, ugyanis tudom, nem maradna meg. Az izgulás miatt van.  Amint kilépek az utcára legszívesebben visszafordulnék. Most érzem meg az Aratásnap súlyát. Annyira palástolni akarom a félelmet, hogy majdnem saját magammal is elhitetem; nincs semmi baj.  Nem akarok tovább menni. Nem kellenek nekem a szürke utcák hada, a szmogos levegő, a gépek hangjától elárasztott utak! Csak a házamban szeretnék maradni. Élni ott amíg lehet. Érzem, hogy ma lesz valami.  Jade... Elszorul a torkom. Nem halhat meg! Szívverésem felgyorsul. És, ha én? Értem jelentkeznének? Vajon Mimosa vagy Astoria megsajnálna?

 Kötve hiszem. A saját húgukat sem lennének képesek megvédeni. Vagy...Bonnie a szövödéből? Nem, gondolom. Az a lány még nálam is kisebb és gyengébb. Vajon Jade helyett jelentkeznének? Ha Eldennek, Clementnek vagy Marcusnak tenném a szépet valamelyikük megmentené? Clement biztos nem. Az a fiú nem egy túlélő típus egy-két percet mondanék neki. Marcusnak meg van elég baja mintsem, hogy az öcsém helyett jelentkezzen. De Elden... Neki húga van. Köthetnék vele alkut. Ha Jade-et húzzák ki abból a két cetlijéből  akkor ő jelentkezik érte és talán meg is hal...  Viszont, ha én jelentkeznék Esfir helyére én is meghalhatnék. És mi van, ha Esfirt kihúzzák, de Jade-et nem? Vagy fordítva? Akkor vagy én Eldennek, vagy Elden lenne nekem örökös adósom.  És az nem működne.  

Végigfutok az úton, mintha menekülnék az igazság elől, de igazából csak a Főtéren megyek át. Apám is valahol itt lehet, de nem akarok beszélni senkivel, egyelőre. A Főtér a mi Körzetünkben csak egy hatalmas, szürke macskakővel kirakott tér, amely előtt a Törvényszék épülete pompázik. A boltok kirakatai díszítve vannak pár igazán ízléstelen rikító narancssárga masnival, a szivárvány színeiben tündöklő szalagokkal. Öles, rózsaszín betűk hirdetik az akciókat az Aratásnap tiszteletére. Ezek a díszítések az utcákon pont úgy néznek ki, mintha egy szivárvány körbehányta volna a Nyolcadik Körzetet. 

Undorító, főleg, hogy a szürke, koszos boltok és házak ablakain csüngnek ezek a dekorációk. A Kapitólium szinte kivétel nélkül minden évben azt az utasítást adja, hogy díszítsük ki a házakat. Ha nem is az összeeset, legalább azokat, amelyeket veheti a kamera. A Körzetünkben ugyanis van valami. Az emberek dühösek. Nem akarnak megfelelni a Kapitóliumnak. Ez nagyon kezdetleges, de már sutyorognak. Szerintem minden körzetben van valami ilyesmi. Természetesen senki sem tehet semmit, úgyhogy nincs értelme. Bemegyek a rózsaszín szívecskékkel teleaggatott hentes üzletbe, ahol  Mr. Blinkhorn folyamatosan motyog magában, még akkor is amikor látja, hogy vevő érkezett. Szerintem Mr. Blinkhornt egyébként sem érdekli, hogy ki mit gondol róla.

 - Jó reggelt! - köszönök hangosan.

 - Mi? Ja, jó reggelt - dörmögi Mr. Blinkhorn.

Ránézek a pultjára. Alig van egy fél nyúl és egy mókus az üzletben. Ha az ember éhezik kénytelen-kelletlen ezt enni. Ha egy fél nyulat veszek, akkor marad egy kis pénzem. Á, de kit érdekel most a pénz!

- Kérem azt a fél nyulat! - jelentem ki a lehető leghangosabban, miközben a kezébe nyomom a pénzt.

- Remek. További szép napot - mondja Mr. Blinkhorn.

- Viszontlátásra, és soha ne hagyja el a remény! - incselkedek vele. Mr. Blinkhorn csak morog egyet.

A zöldségesnél lopok pár almát, három burgonyát és szamócát. Jade imádja mind a hármat.  Elindulok, hogy a péknél próbáljak szerencsét, bár ő mindent kiszúr. Most nem arra a zsömlére vágyok, amit a tesszerákból kapunk, hanem igazi, finom, ropogós kenyérre. De nem is saját magamnak. Sokkal inkább Jade-nek.  Újabb szorongási roham tör rám. Még is mennyi esélye van a túlélésre? 

A Hivatásosok az első öt percben végeznének vele. Gyenge, sovány, Nyolcadik Körzetből érkező tizenhárom éves kisfiú. Nekem sincs semmi esélyem, tök mindegy, hogy tizenhét éves vagyok. Sosem értettem a Hivatásosokat. Mindegyiknek a főéletcélja, hogy megkapja a dicsőséget, és nyerjen a Viadalon. Nekem elég lenne, ha kapnánk megfelelő mennyiségű kaját! Elvileg sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint például a Tizenegyedik és Tizenkettedik Körzetben. Földművelés és szénbányászat. Vajon milyen életük lehet? Nekünk annyival mindenképp rosszabb, hogy egy fűszálat is alig lehet látni a Körzetünkben. Ráadásul van itt ármánykodás bőven. Hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki lopáshoz folyamodik. 

Tavaly Aratásnapon megpróbálták kirabolni Palmer Kidneyt . Ő az a pasi, aki a sorsolást intézi, és kísérget minket a Viadal előtti napokban. Mekkora balhé lett! Persze az illetőket megkorbácsoltatták. Mindenki szeme láttára. Ahogy megyek az utcán sötét, vagy kevésbé sötét gondolataimon merengve, észreveszem, hogy valaki mellettem sétál.

- Szia, Alona! - mosolyog Clement.

- Mióta járkálsz itt mellettem? - kérdezem döbbenten.

- Nem tudom pontosan - feleli vidáman. – Képzeld, jártam a péknél.

- Remek - vetem oda. - Vettél valamit?

- Loptam - mondja boldogan a fiú.

Clement-nek semmi oka sincs a lopásra, hisz elég jó helyzetben élnek. De neki ez a szórakozása, amit megértek. A Nyolcadik Körzetben a ruhakészítésen kívül nincs sok dolog, amivel szórakozhatnánk. Bár számomra az  nem szórakozás, vagy öröm.  Clement előveszi tarisznyájából a friss, meleg kenyeret. Áhítattal nézek arra a cipóra. Nem minden nap ehetünk ilyesmit. Alig tudom visszafogni magamat, hogy elvegyem és betegyem a tarisznyámba. Jade-nek és az apámnak. Bennünk minden feltétel nélkül megbízom. Ők azok, akiket szeretek. A barátaimmal ez nem így van.  

A "barátaim" szó teljesen mást rejt az én helyzetemben, mint,  általában. Pár éve elhatároztam, hogy keresek barátokat, társakat vagyis inkább pénzeszsákokat, mint Clement. Tudtam, hogy őt kell megkeresnem, mivel a többi pénzes ember és azoknak a gyerekei magasról tettek arra, hogy mi van velünk, az aljnéppel. Clement és a szülei viszont meglehetősen naivak, buták és befolyásolhatóak, legyél akár gazdag, akár szegény, összehaverkodhatsz velük. Ugyan Clem apja nem gyártulaj, de ahhoz képest nagyon jó körülmények között élnek.  Ezért kellett összebarátkoznom vele. Mindig is könnyen ment a barátkozás. Persze magamban jó pár embert lenézek, például Clement-et, de remekül palástolom.

 Bár pont Clement számára nem kell visszatartanom megvetésem, mert ő észre sem veszi, hogy milyen flegmán viselkedek vele néhanapján.  Sajnálatos módon, Clem anyja átlát rajtam, és nem hajlandó egy fityinget sem adni nekem. De maga a srác szokott, ha kérek tőle. És pontosan itt a bökkenő. Nem csak én vagyok a haverja, nem én vagyok a jobb keze. Van neki több, és természetesen nekem is jó pofiznom kell velük. Ráadásul ők régiek és nem fogja egyhamar nélkülözni a kis csapatot, főleg, hogy mindenki neki nyal. Szívjuk a vérét és a pénzét, de nem érdekli. 

Neki elég, ha népszerű lehet. Hu, emlékszem Astoria, hogy szokott viselkedni. Folyton ajnározza Clemet. Undorító. Meg az ikertesója Marcus is. Mind a ketten undorítóak. Persze ezt belsőre értem. Külsőre Astoria világosbarna hajú, barna szemű, duzzadt ajkú lány. A szájáról mindig Snow elnök jut eszembe, habár Astoriának keskenyebb ajkai vannak. Azt hiszem. Snow elnök ajkai... már erről eszembe jut a Viadal, az Aratásnap. El kell vonatkoztatnom ettől! Marcus, Marcus, ő hogy is néz ki? Ja, igen. Olyan, mint Astoria csak fiúba. Gyorsan átfuttatom magam előtt Mimosa megjelenését is (hosszú, fekete haj, kék(!) szem, magas áll, vékony alak, kecses tartás). Mimosa az egyetlen, aki  nem nyal Clemnek. Maga a srác lengi körbe Mimosát, mindenkinek teljesen tiszta, hogy Clemnek tetszik. Viszont Mimosa nem kér Clemből. Legalábbis úgy. Ő nem Clement miatt társult be hozzánk, hanem Astoria, a barátnője miatt. Plusz a kedvenc elfoglaltsága, hogy engem szívasson. Sajnos rájött, hogy ő az, aki igazán fel tud húzni. 

Mimosa imád cseszegetni. Elden is jó fogás számára, nem vagyok egyedül. Elden. Talán az egyetlen normális a bandában, akiben még esetleg... bíznék is? Ugyanolyan a helyzetünk. Kényszerből  vagyunk olyanokkal akiket lenézünk. Van kistestvérünk, akiket mindenképp szeretnénk megóvni. Lopunk és csalunk, szintén kényszerből.

- Hé, Al, figyelsz te egyáltalán? - kérdezi Clem.

 - Alona a nevem - javítom ki. - És igen, figyelek.

- Nem úgy tűnik - jegyzi meg. - Figyelj, odaadom az egyik kenyeret. Többet is loptam

- Köszi - mondom. - Lekenyereztél. 

Clem boldogan felnevet. Észre sem vettem, hogy már a pékséget is elhagytuk.

 - Hány óra van? - kérdem. Nem igazán szeretnék késlekedni. Már van a mai napra elég kajánk. Vacsorára is. Feltéve, ha vacsorára egyáltalán eszünk valamit. Feltéve, ha nem sorsolnak ki. Sem engem, sem Jade-et. 

 - Nincs órám – válaszolja. - Olyan "értelmes", hogy ilyeneket kérdezel!

 - Ez van! Menjünk a Főtérhez - indítványozom.

 Végigsétálunk a sötét utcákon. A beton ezen a részen már régi, repedezett, koszos. A házfalak úgyszintén. Eszembe jut, hogy voltaképpen hol is járunk. A legrosszabb körülmények között élő emberek szoktak itt élni. Koszos, foltozott ruhák, mezítláb járkáló gyerekek. Mi nem lakunk ilyen rossz körülmények között. Persze mi is szoktunk éhezni rendesen, főleg mióta a apa keze... Hogy is mondjam, hasznavehetetlen. Apa gépeket javít a szövödékben és egy kis balszerencse kell hozzá, hogy maradandó sérüléseket okozzon egy amúgy nem túl ártalmas gépezet. Még jó, hogy apámon kívül mindegyikünk tud dolgozni. Már Jade-nek is kell. Ha valaki betölti a tizenkét éves kort, nem csak az Aratásnapon kell részt vennie, hanem a szövödékben is dolgoznia szükséges. Így legalább tanulunk valamit, ami segíthet a Viadalon. Hozzászoktam már ahhoz, hogy a dolgok hasznos oldalát nézem. Például nem biztos, hogy keresnék barátokat, ha nem lenne fontos a családom és saját magam szempontjából. Igazából mindenkivel jóban vagyok, hátha egyszer szükségem lesz valaki segítségére, akit ha nem ismernék valószínűleg rám se bagózna. Helyezkedek és próbálok népszerű  lenni. Ez egy féle taktika, amely eddig egész jól bevált.

 Megérkezünk a Főtérre, ahol már elég nagy tömeg gyülekezik. A gyomrom elkezd fel-le liftezni, elgyengülnek a végtagjaim, úgy érzem, mintha egy bábu lennék, akinek levágták a kezét és a lábát és sodródik a tömegben, próbál kievickélni a partra, ami alatt a házamat értem. Apró fekete pontocskákat látok a levegőben, amire végképp összezavarodok. Ezeket akkor szoktam látni, amikor nagyon fáradt vagyok és már több napja egy percet sem aludtam. De ma este aludtam... úgy  négy órát. Rápillantok a nagy, Főtér középpontjában helyezkedő órára. Kilenc óra nyolc vagy hét percet mutat.

- Clement, én megyek haza, jó? – pillantok rá.

 A banda többi tagja már ott áll mellette. Az Aratásnapról beszélnek.  Intek nekik egyet, de nem veszik észre. Jobban teszem, hogyha hazamegyek. Kinyitom a bérház hamuszürke ajtaját, majd végigvonszolom magam a fekete korlátokkal, barna lépcsőkkel, fonnyadt növényekkel telezsúfolt lépcsőházon. A pici, mustársárga, rozsdás ablakok tárva nyitva, a még több bűzzel fűszerezzék meg a lépcsőházat. Egyenként bevágom az ablakokat, hogy normálisabban tudjak lélegezni. 

Bár már jócskán megszoktam ezt a bűzt. A régi Viadalok képei kísértenek; Enobaria a Második Körzetből épp most harapja ketté a torkomat.  Szinte az összes Aratásnapon megőrülök, vagy nem tudom, de úgy izgulok, hogy patakokban folyik rólam a víz, a fekete pontocskák kisebbek lettek, de nem szűntek meg,  a hasam még mindig liftezik. Leülök az egyik lépcsőfokra. Előre dőlők, kezemet a fejemnek támasztom.

- Alona! - hallom meg öcsém aggódó hangját. - Jól vagy?

Hátranézek. Csíkos pizsamájában van még, sötét haja kócos, barna szemeivel nagyokat pislog. 

 - Minden oké – felelem. -  Te mit csinálsz a lépcsőházban... a pizsamádban?

-  Megnéztem, hogy haza jöttél-e - mondja, majd felsegít a lépcsőről.  - Laurita tiszta ideg lett, hogy hova tűntél.

- Laurita mindig tiszta ideg - mondom.  Jade elmosolyodik. Azt hiszem egy ilyen napon, mint a mai ez is sokat jelent. Felcammogunk a lakásunkba. A nappali-hálószobában tiszta, fehér lepedő, bevetett ágyak, új terítő az asztalon, és ahhoz képest tiszta, rendbe rakott szoba fogad minket.

- Laurita jól elvolt - jegyzem meg, majd szemügyre veszem a helyiség többi részét is. Ugyanolyan, mint máskor, csak most rendbe van rakva.  Fehér falak és sötét padló vesz körül, a három ágyunk éppen velem szemben helyezkedik el.  Mindegyik mellett makkbarna éjjeliszekrény foglalja el méltó helyét. Balra az ágy felől két ablak áll, jobbra szekrények vannak, hasonlóak, mint egy Első Körzetes  suliban. (Az egyik interjúban megemlítette egy Magnolia nevű lány.)  

A bejárat felől barna asztal ékesíti a szobát, székekkel megtoldva. Mellőle nyílik a konyhába vezető ajtó. Jobbra kanapé terpeszkedik, előtte apró, fekete tévé díszíti a helyiséget. Fehér ajtó van mellette, a fürdőszobába. Egyszerű hajlék, de mégis jobban érzem magam tőle. Így nem látom a Főteret, amelyet most készítenek elő, az Aratásnapra. Minden zsigeremben érzem a félelmet, az aggódást, amelyet semmi áron nem tudok kivakarni a fejemből. 

Olyan érzésem van, mintha fedezékben lennék, de tudom, nem sokáig. Mintha a börtönben ülnék, ahol ugyan nem bánthatnak, de hajnalban mennék a bitóhoz és belefutnék a biztos halálba. Ma délben eldől a sorsunk: megváltozik az életünk, vagy sem. Hány gyereket siratunk?  Egyet vagy kettőt? Esetleg mindketten megmenekülünk. Talán utolsó óráinkat töltjük most együtt. És én minden percét ki fogom élvezni

. Laurita kicsit megdorgál, amiért szó vagy üzenet nélkül leléptem, de tudja, hogy ma nem csinálhat nagy hisztit. Jade kijelenti, hogy  délig pizsamában marad, amiért kivételesen senki sem szidja meg. Apa még nincs itthon. Lassan tízet üt az óra, de még eszünkben sincs készülődni. Jade keresgéli Gyűszűt. Gyűszű egy fehér patkány, habár mostanában szürkés árnyalat jellemzi. Ő a mi kisállatunk. Játszunk vele, miközben csevegünk erről-arról. Próbáljuk nem említeni az Aratásnapot.

- Majd délután elmegyünk Eldenékhez. Esfir biztos örülni fog neked - jegyzem meg, miközben megsimogatom Gyűszűt. "Ha egyáltalán hazamehetünk” fejezem be magamban.

- Igen - mondja szűkszavúan, lesütött szemmel. Valószínűleg a gondolataimban olvasott, s ő is kiegészítette a mondatot.

- Éhes vagy? Megkérjem Lauritát, hogy készítsen valamit ebédre? - érdeklődök, próbálom elhárítani Jade minden bizonnyal rossz gondolatait.

 - Nem, köszi - feleli, sóhajt egyet, majd magyarázni kezd - Figyelj Alona, tudom, hogy szeretnéd hogy ne gondoljak az Aratásnapra, de nem tudom figyelmen kívül hagyni hogy megyünk a vágóhídra! - a hangja elcsuklik az utolsó szónál.

  Most mondhatnám neki, hogy nem lesz semmi baj, örökölte apa eszét és életrevalóságát, de úgysem hinné el, úgyhogy magamhoz húzom, megölelem, s pár percig csendben hallgatjuk ahogy Laurita mos. Az első Aratásnapjához képest nem viseli olyan rosszul. Kinyílik a bejárati ajtó, apa lép be rajta. Ezek után őt is bevesszük a beszélgetésbe és egy idő után Laurita is felbukkan.  Ő már egy halványlila ruhában feszít, egy ünnepélyesnek mondható fekete cipőt fehér harisnyával, sötétbarna haja egy hosszú copfban van. Ez igen szépnek nevezhető öltözetnek bizonyul, legalábbis a mi körzetünkben, a gazdagabbakban mint az elsőben, ennél sokkalta elegánsabban festenek.

Feszült arccal végigmér minket aztán bejelenti hogy készülődjünk mivel már háromnegyed tizenegy van.
A szívem akaratlanul is a torkomba ugrik, s érzem hogy elfog a szédülés, de muszáj megkeményítenem magam. Jade, apa és én egymást követően már némán megmosakszunk és felöltözünk, elvégezzük a szükséges éves rituálét. Nem hagyom, hogy gondolataim bármilyen irányba is elterelődjenek, gépies mozdulataimra koncentrálok, a szövésmintákra gondolok, elsorolom a békeőr egyenruha készítésének lépéseit; bármit megteszek hogy ne emlékezzek vissza a korábbi Aratásnapokra, avagy a még rosszabb, korábbi viadalokra. Jade fehér inget és sötét nadrágot ölt, apa úgyszintén, egyedül a karján éktelenkedő jókora kötés jelent újdonságot.

 Én égszínkék blúzt és szoknyát veszek fel fehér harisnyával és sötét cipővel. Hajamat kivételesen nem fogom össze mint az átlagos hétköznapokon, amikor a munka miatt kötelező, hanem kiengedem hogy úgy lebegjen a szélben akár egy zászló, erőt és magabiztosságot sugározva. Még akkor is, ha nem érzem annak magam.
Végignézek magunkon, apa edzett arcán, ami bizalmat áraszt felénk, hiszen ő mindig felkészül a legrosszabbra s szívből reméli a legjobbat, Lauritán, akinek ugyan semmi oka az aggodalomra, folyamatosan téblábol hogy levezesse feszültségét, és végül Jade-en, aki tizenhárom évéhez képest higgadtan vár, felszegett fejjel.

 És ott vagyok én, a tükörképem a töredezett tükörben, aki még ijedt arccal néz vissza rám. Gyorsan megmakacsolom magam, elképzelem hogy megint egy átlagos nap van, amikor valami szerepet el kell játszanom. Nagyot sóhajtok és kihúzom magam, elrejtem aggodalmaimat és félelmeimet. Készen is állunk hogy ünnepélyesen elinduljunk a Főtérre, jobban mondva a vágóhídra.   

Itt egy-két Sherlock

Na most mondja valaki, hogy nem szereti a Sherlockot.